Pünkösd után 4. vasárnap

A mai vasárnapon, egy V. század közepén történt eseményt idéz meg egyházunk. Mária, amikor befejezte földi életét, az Olajfák-hegyén, a Getszemáni kert közelében vágott sziklasírba temették. Az apostolok csodásan, felhőkön hozatva jöttek össze a föld különféle tájairól a temetésre. Csak Tamás maradt el. Harmadnap múlva érkezett, s miután nagyon szomorú volt, hogy Máriát még egyszer nem láthatta, az apostolok felnyitották a sírt, melyből különösen kellemes balzsamillat áradt. Mária koporsója azonban üres volt, csak a halotti leplek voltak benne. Míg ezen álmélkodtak, angyali énekhang jutott fülükbe, s föltekintve az égre, megpillantották a föltámadt testtel, angyalok által mennyekbe emelt Istenanyát. Mária visszamaradt ereklyéit, jámbor keresztények századokon át megőrizték. majd Marcián császár és neje Pulchéria császárnő Konstantinápolyba vitették és a blachernai székesegyházban helyezték el, melynek éppen a mai napon tartjuk az évfordulóját.

Az ereklye, latinul relikvia, szentek vagy boldogok testéből reánk maradt részek, részecskék. Tágabb értelemben, relikvia minden tőlük maradt vagy velük kapcsolatos emlék. Amikor például az egyház, egy új oltárt állít, abban is ereklyét helyez el, mert keresztény üldözések idején, a liturgiát mindig a vértanúk sírjai fölött végezték. Az ereklye tisztelete, kegyeletadás a boldogok és szentek felé, összefonódás a megdicsőültekkel, bátorítás nekünk, a küzdő egyháznak. Az 1430-as évek elejére a blachernai templom elpusztult, hogy az ereklyék megmaradtak-e, erre sajnos nem tudok válaszolni. Viszont azt tudom, hogy az 1860-as években újra felépítették a templomot, s ma is hirdeti, őrzi zarándok keresztények számára, az egykori Mária tiszteletet.

Ezen a soros, pünkösd utáni 4. vasárnapon Mt. 8.5-13. szakaszról is elmélkedünk. A százados azt mondja Jézusnak: Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Vajon azért mondja-e, mert jól ismeri a szokásokat, s tudja, idegen házába, főleg egy római katona házába, zsidó ember nem léphet, mert tisztátalanná válna? Vagy emberi természetének gyengeségeit szégyelli, s azért érzi magát méltatlannak? Inkább az az ok, hogy felismeri Jézusban a természetfelettit, az Urat, akinek gyógyító erejű szava van. És ahogyan a Bibliában oly sokszor olvassuk, az Istennel való találkozás, félelmet, tiszteletet, mély alázatot vált ki az emberekből. A görögkatolikus liturgiában is sokszor találkozunk ezzel a gondolattal. Például a hitvallás után ezt mondja a diakónus: „Álljunk illően, álljunk félelemmel, hogy a szentáldozatot békességben felajánljuk.” A miatyánk imádsága előtt: „És méltass minket Urunk, hogy bizalommal, elítélés nélkül bátorkodjunk téged, mennyei Isten- Atyánknak nevezni és mondani.” Az áldozás előtt pedig: „Isten félelemmel, hittel és szeretettel közeledjetek.” Fontos üzenet számunkra, hogy Jézusban egészen közel jött hozzánk az Isten. Felvette a mi emberi természetünket, testvérré lett, baráttá, a hatalmas Isten pedig mennyei Atyává. Legyen ezért szeretetünk túláradó Isten iránt és imádkozzuk a zsoltárossal: „Magasztallak, Uram, a népek közt, zsoltárt zengek rólad a nemzetek közt, mert szereteted az égig ér, hűséged a magas fellegekig. (Zsolt. 57.10-11.)