Halottak napja: Imádkozz elhunytjaidért!

Furcsa kettősség van bennem az elhunytakkal kapcsolatban.

Egyrészt a személyes érintettségeim vonatkozásában,

 

hogy én is meghalok egyszer – és ehhez már korban is közelebb vagyok, mint fiatalon – vagy éppen a saját elhunytjaim kapcsán, bár nagyszüleinken kívül még senki temetésén nem kellett ott állni, így ritka helyzetben élek:  feleségem, gyermekeim, szüleink, még élnek, barátaim közül szinte senki sem hunyt el.

Nagyon ritka, hogy egy elhalálozás mélyen személyesen érintett volna. Persze már volt erre példa, mikor fiatal apukaként egy évfolyamtársam kisbabájuk születése után egy héttel baleset áldozata lett, vagy munkatársam férje, hogy tudomást szerzett halálos betegségéről inkább saját kezével vetett véget életének. Ezek váratlanul és drámaian értek, kiszámíthatatlanul rohantak meg az érzések legfőképp azok helyzetébe beleérezve magam, akik életben maradtak. Hogyan lehet ezek tudatában megélni a mindennapokat?

És a furcsa kettősség másik oldala

– az előbb említett személyes érintettségem mellett – hogy húsz éves koromtól, megkeresztelkedésem után, kántori, majd diakónusi szolgálatban rengeteg idegen temetésén vettem részt. Idős, fiatal, apa vagy anya, elvált és egyedül élő, kétkezi munkás, pap, tanár, hosszantartó beteg, váratlanul elhunyt vagy külföldről sok év után hazaköltözött temetésén vettem részt, hol megérinttetve, hol rutinszerűen.

És ahogy nekem is, mindenkinek meg van az élettörténetében hogyan találkozott ismerőseinek, szeretteinek elvesztésével. És ahogy nekem is, mindenkiben vannak kérdések, fájdalmak, amikről jó lenne valakivel beszélni, a hitünk oldaláról nézve pedig magának Istennek feltenni kérdéseket. De nem felelősségre vonóan, hanem nyitottan, miközben valóban érezhetnénk, hogy Isten barátságában élünk.

Bizonyos kérdésekre Isten már életem egyes történeteiben adott választ, még fog is adni – melyek beépülnek személyiségünkbe -, sőt lesz olyan is, amire nem kapunk választ.

Most néhány olyanról szeretnék írni, amire már kaptam válaszokat. Még ha értelmemmel sokszor fel nem foghatók, egy bizonyos sejtés és bizalom az Isten iránt – azt sugallja, nem vagyok, nem vagyunk messze a válaszoktól.

Az egyik ilyen élményem,

hogy néhány éven keresztül, a borsodi falvakban, Juhász Géza atya mellett szolgáltam számos temetésen. Hallgatva a temetési beszédeit, búcsúztatóit volt egy visszatérő motívum, amely azóta minden temetésen élesen kirajzolódik előttem: nevezetesen az elhunytnak az az aktuális pillanata, amikor a gyászolók ott állnak a ravatala mellett, a teste még a koporsóban fekszik.

A lelke viszont olyan állapotban van, mely hitünk szerint a szembesülés, az Isten színe látásának, a menyország kapujának képeivel írhatók le. A földi életében még minden lehetősége megvolt, hogy üdvösségéért tegyen. De ezek a pillanatok már nem a cselekvésről szólnak. Már semmit nem tehet: a teste mozdulatlan, már a sóhajtása sem hangzik.

Mi pedig ott állunk elkísérve őt végső útjára. A közös emlékeinkre gondolunk, virágokkal díszítjük nyughelyét.

És Géza atya prédikációjában, ami legjobban belevésődött emlékeimbe, hogy

az elhunyt már semmit nem tehet üdvösségéért. Mi viszont igen.

Ahogy az Istenszülő Mária közbenjárásáért számtalanszor könyörgünk, ahogy a szentek könyörögnek értünk, pontosan úgy mi is könyöröghetünk az elhunytért.

Mi még tehetünk az ő üdvösségéért. Múlhat rajtunk, hogy üdvözül-e. És ez hatalmas lehetőség a szeretteinkért.

Szomorkodhatunk afelett, hogy nem búcsúztunk el tőle még életében, vagy, hogy miért azokkal a szavakkal váltunk el tőle, amivel – de tehetni már csak mi tudunk, mi, az élők.

Egy másik élményem

az elhunytakért mondott misék értelmének megismerése, megtapasztalása.

Újonnan megkereszteltként az Isten megismerésének fényében fürödve, mindenfajta keresztény hagyomány messze nem volt beépülve a személyiségembe. Úgy gondoltam, hogy a felajánlott misék egy olyan „ajándékozás” kategóriába tartoznak: te megajándékozol – én is megajándékozlak, egy olyan adok-kapok rendszer. Én pénzt adok egy miseszándékra, Isten pedig ezt méltatja, megajándékoz a kérésem teljesítésével.

Aztán, ahogy jobban megismertem a szertartásainkat, az élő, még ősi görögkatolikus közösségeink hagyományát, akkor kezdett tisztulni a kép. Az elhunytjainkért való imák szövegei, a kimondottan értük megszerkesztett szertartások, az évente ismétlődő nagyböjti elhunytjainkról való megemlékezések valami tudatosságot, valami konkrét hitet kezdtek körvonalazni az elhunytakról való hitről.

Például, hogy miért bizonyos napon kell kérni az egyház közös imádságát az elhalálozottért?

Régebben egy erdélyi görögkatolikus paptól hallottam, hogy a halál utáni harmadik, kilencedik és negyvenedik napon imádkozik az egyházunk az elhunytért. Akkor még nem raktam össze a fejemben, de néhány évvel később olvastam egy keleti keresztény hagyományokat felhasználó könyvet a halál utáni életről, mely tett néhány utalást mindezekre.

Alexandriai Szent Makáriosz tanítása csengett vissza benne, miszerint:

a lélek, a halál utáni harmadik napon a lelki vámszedő állomásokat végigjárva – a lelki vámszedésről, majd egy másik alkalommal szívesen teszek említést – szóval a vámszedéseket végigjárva, felvétetik az égbe, és megjelenik Isten színe előtt, hogy hódoljon előtte. Miután hódolt előtte megmutatják neki a szentek különböző lakhelyeit és a Paradicsom szépségét.

Mindez hat napig tart… A léleknek a testtől való elválása utáni kilencedik napon – Isten parancsolata szerint – megmutatják neki a poklot és annak szenvedéseit. 30 napig vezetik a pokolban míg végül, a 40. napon a lélek fölött részleges ítélet tartatik, ahol eldől a lélek túlvilági sorsa az Utolsó Ítéletig.

Mindezeket olvasva állt össze minden a fejemben: ősi imádságaink és azok rendszere nem véletlenszerű, összeollózott, összedobált hagyomány. Ezért volt szokás – bár nekünk szórványban élő görögkatolikusaknak már csak elfeledett, elavult, homályba vésző rutin, hogy a 3., 9. és negyvenedik napon kell az elhunyt lelki üdvéért imádkozni. Hisz az első három nap az Isten színe elé halad, a kilencedik napig az Isten országát, a szentek közösségét szemlélheti, s a negyvenedik napig a pokol kietlenségét, magányát és csüggedtségét láthatja, míg utána a részleges ítélet idejét tölti.

Az elhangzottakat összegezve: az elmúlt huszonöt évben sokat alakult a bennem lévő kép a halálról, elmúlásról, a személyes érintettségemről, a temetés lényegéről és az elhunyjainkkal való kapcsolatról. Így értettem meg, hogy egyházunkban bármikor imádkozhatunk a szeretteink lelki üdvéért, illetve a Szent Liturgia felajánlása, s az értük való fohászaink, könyörgéseink mérhetetlenül nagy segítség számukra.

November elején,  a nyugati egyházrész hívja föl a figyelmet mindezekre, a római katolikus egyház kér minden hívőt:

tegyen elhunytjaiért.

Görögkatolikus hagyományunk a Nagyböjthöz, a bűnbánati időszakhoz kapcsolja ezen törekvésünket. Évente öt alkalommal, a böjt kezdete előtt, a nagyböjtben három szombaton – ezek az ún. Hramottás szombatok, – valamint Pünkösd előtt.

Mindezen gondolatok lezárásaként pedig a minden temetéskor elhangzó Szent Pál által írt levélből idéznék:

„Atyámfiai, nem akarunk titeket tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanúgy elő fogja vezetni vele együtt azokat is, akik Jézusban hunytak el.”

( 1Tessz 4, 13-14)

Urbán Ariel diakónus