Sosem szerettem a szeptember elejét.
Nyilván: hattól huszonnyolc éves koromig a nyári szabad lét, az otthon, a család védő-burkában eltöltött idő után szokatlan és kellemetlen volt. Újra a megfelelés a tanároknak, akik között nagy volt a cserélődés; a diáktársaim világa, akik minden nap új arcukat mutatták; a termek kesze-kuszasága – a külvilágban; belülről pedig magam is folyamatosan változtam: a felépülő világom, a növekedő testem, és a még rugalmas, bár sérülékeny lelkem.
Egyrészt a régit vártam, másrészt a folyamatos változással találkoztam.
S mire felnőttem, bár az eszemmel már tudom, hogy ez a világ rendje, sosem tudtam igazán megbarátkozni a szeptemberrel.
A sok felnőtt válasz közül most egyet szeretnék megemlíteni, ami néha segít: a kereszténység keleti ágának szemléletében az egyházi újév ekkor veszi kezdetét, ünnepeink sorozata egymásra épülve fejtik ki Krisztus megváltó tevékenységének állomásait.
Ez az egyházi év kicsit alkalmazkodott a természet rendjéhez: a betakarítás javában folyik, a földművelés munkálatainak nagy része lezajlott. Lassan elfáradunk, testünk is a pihenésre hajlik, magunkat is megtörtnek érezzük. Az aratásnak vége, a takarmányt begyűjtötték, a földesuraknak való elszámolás befejeződött…
Sok-sok évvel ezelőtt egy harminc év körüli fiatal férfi tért be a zsinagógába és felolvasásra jelentkezett. Izaiás próféta tekercsét kapta és erre a helyre talált:
„Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy meggyógyítsam a megtört szívűeket, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.”
(Lk 4,18-19)
A munka és az élet terhei alatt megfáradtak felemelhették fejüket, tekintetüket a fiatal férfira, aki körül ezzel a néhány sorral ilyen atmoszféra teremtődött.
Szeptemberben így szoktam én is felpillantani. El akarom hinni, amit Ő mond.
Mindentől függetlenül megnyugvást adnak ezek a szavak…