A negyvennapos böjtöt a szent nagyböjt időszakának is hívják.
Szent, mert bár évközben is böjtölünk meghatározott napokon, ez az egy kiemelkedik a többi közül. Szent, mert hatványozottabban áradhat az Isten kegyelme. Szent, mert az ősi böjtölésünk alapjait tartalmazza.
Ahhoz, hogy ne zavarodjunk össze a böjtölés időszakát, időtartamát, intenzitását és minőségét meghatározó információink sokaságában, elöljáróban pontosítanunk kell néhány fogalmat, és néhány a fejünkbe már bekategórizálódott gondolatot tisztáznunk kell.
A kezdeti évszázadokban Jézus feltámadásának titkába, az utolsó vacsorába, az elárultatásba, kínszenvedéseibe, keresztre feszítésbe való bekapcsolódást nem előzte meg negyvennapos böjti időszak. Csak a Nagyhét eseményeinek megünneplése alatt, és főként a Jézus utolsó napjaiba való bekapcsolódás, a vele való empátia és szimpátia alapján érezhették az akkori keresztények, hogy a földi élet javaiban való dúskálódás nem méltó az események magasztosságához.
Nem egy kényszerű, előírt megtartóztatás volt ez, hanem annak lelki megtapasztalása, hogy az isteni életbe való bekapcsolódás, már valóban elfordul a földitől, testünknek nem is megvetésre, de nem is dédelgetésre való ideje jött el.
Szellemi, lelki életünk a világ által kínált milliónyi információja és érzése most nem a szétszórtságban fog közeledni Isten Fia titkához. Ez nem egy görcsös megfeszülés abban, hogy teljesíteni kell az Atya felé testünk sanyargatását, hanem annak az emberi odafordulásnak a megformálódása, aki Teremtőjéhez, mint életadójához odakuporodik, s gyermeki tekintettel várja annak egyetlen rezdülését, mellyel felé fordul. Testünket, lelkünket irányba állítjuk, igyekezünk minden földi kincstől eltávolodni.
A Nagyhét effajta lelkülete a századok múlásával tovább hullámzott, így lett belőle előbb negyven nap, mely lassanként összemosódhatott Jézus pusztában eltöltött negyven napjával – ahol kísértéseket szenvedett – , illetve párhuzamba lett állítva a zsidó nép negyven évi pusztában való bolyongásával, mely megelőzte az Ígéret földjére való betelepülésüket.
Ez a negyven nap lassan levált a Nagyhét eseményeiről, s az azt bevezető Virágvasárnap előtti időszak lett a mai nagyböjt ősi formája.
Egy másik tisztázandó dolog a böjt milyenségének értelmezése. Azaz mire irányul a böjt, mi is az ember aktuális készülete, amiért böjtölésbe kezd. Ezek a célok külső formájuk szerint nagyon hasonlóak, de az irányultságuk más.
Az egyik cél az Úr Jézussal való egyesülés a Szent Áldozásban. Mivel eredetileg a kenyértörésbe való bekapcsolódást a kezdeti közösségek házaknál ünnepelték, az „ez az én testem, ez az én vérem” vételére való felkészülés összekapcsolódott a Krisztussal való találkozással. A hívek aznap lelki, testi böjtöléssel, imákkal és étel, italtól való tartózkodással készítették önmagukat az Eucharisztia vételére. Még én magam is úgy tanultam keresztelkedésem előtt, hogy az áldozás előtt egy órával már nem ehetek semmit. A régebbi tradíció pedig azt tartja, hogy például vasárnap, és egyházi ünnepnap az áldozásig ne együnk, azaz felkelésünktől kezdve készüljünk a Szent Titkok vételére.
A másik cél az önmagunk teremtményi mivoltunkra való emlékeztetése, mely az úgynevezett aszketikus böjti formáknak jegyeit viseli magán. Állati – testi eredetű ételektől, szellemi – bódító italoktól, lelki – érzelmi világunkra ható, hallás, látás alapján kialakuló dolgoktól való megtartózkodás. Hogy „Tegyünk félre mostan minden földi gondot…”, lelkünket igyekezzünk mentesíteni a terhelő, aggodalmaskodó, haragvó mivoltunktól, testünket pedig emlékeztessük a kísértőnek válaszolt jézusi mondásra: „Nem csak kenyérrel él az ember.”
E kettő böjti fajta, bár sokszor úgy érezhetjük csak fogalmi különbségek erdeje, mégis talán jobban megérthetjük, tisztázódhat előttünk mikor, és miért böjtölünk. A negyven nap túlnyomó része az aszketikus böjt jegyében telik, de a Nagyhét eseményei már a Szent és Isteni Liturgiába való elmerülés nagyböjti lelkületét fogja előtérbe helyezni.
A Nagyhét első három napján még Előszenteltek Liturgiája van előírva. Még imádkozzuk szertartásainkban szent Efrém fohászait, hogy „Életem Ura és Uralkodója, ne engedd hozzám…”, de megváltásunk végső eseményei már végleg szakítanak a nagyböjt eddigi formáival és bekapcsolódhatunk az Utolsó Vacsorába.
Szándékosan említem feltételes formában, hogy bekapcsolódhatunk, mert mi döntjük el, hogy akarunk-e vagy sem. Hogy emberi gyöngeségeink lépéseit megtesszük-e: szólunk-e, jelezzük-e, hogy letennénk bűneinket, hogy a gyógyulás útját keressük; elindulunk-e, szavakba öntjük-e tetteink, hiányaink bántó, szakadást, széthúzást előidéző következményeit, vagy hordozzuk-e tovább, roskadozunk, tántorgunk lelki terheink alatt.
Az Egyház sok jelzője – mint anyaszentegyház, zarándokegyház, apostoli egyház, katolikus egyház, eklézsia, mint a szentek gyülekezete, mind-mind elárul egyfajta képet arról, hogyan értelmezzük, látjuk egyházunkat.
Ezen jelzők közül kevésbé szoktuk emlegetni, de keleti tradíciójú egyházunk fontos szerepet tulajdonít annak, hogy gyógyító egyháznak nevezze Krisztus Egyházát. Amibe persze beletartoznak a csodás gyógyulások és gyógyítások, de a nem annyira szembeötlő, sőt csak hosszasan feltárulkozó gyógyulások is.
Az egyház mindamellett, hogy tanít és közösségbe gyűjt, az elsődleges létrejöttének alapja mégis csak a Jézussal való egység, és ez egység által való emberi természetünk gyógyulásának elősegítése. Merthogy tele vagyunk sebekkel, fájdalmakkal, lelki és testi betegségekkel. Pszichés és szomatikus betegségekkel, ahogy a mai, világi pszichológiai tudományok is egyre mélyebben és rendszerezettebben feltárják az emberi létünk belső világát.
Megannyi tettünk és cselekedetünk értelmezhető és visszavezethető életszakaszaink korábbi sérelmeire, melyek feldolgozatlanok, lezáratlanok maradtak. Sok kapcsolati: gyermek-szülői, párkapcsolati, testvér kapcsolati problémánk eredeztethető a le nem rakott, máig hordozott sebeinkből. S egyházunk mindezekre gyógyírt ajánl.
Kezdve a legritkábban igénybe vett szentségünktől,
a betegek kenetétől,
melynek evangéliumi alapjai szerint már Jakab apostol buzdítja a kezdeti keresztény közösségeket: „Beteg valamelyiktek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer. Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése.”
Hála Istennek egyre több felől hallom, hogy e szentség kiszolgáltatásának szertartását, már évente egyszer-kétszer megrendezik bizonyos egyházközség betegségben lévőtagjai számára, hol Virágvasárnap délután, hol egy búcsúi virrasztás lezárásaképp.
És folytatva: nem-e gyógyítás szentsége
az őszinte, megtisztító bűnbánat,
melyben Isten kegyelmének felszabadító szabadságérzése tölti be lelkünket, mikor mindenfajta séma és betanult formula, mindenfajta lemintázott gyónási kategória nélkül elhagy minket az éveken keresztül hordozott fojtogató érzés; és valóban könnyűnek érezzük magunkat, szó szerint megkönnyebbülünk?
És ki más, ha nem maga Jézus, az ő szentsége,
az ő testének és vérének titkaiból való részesülés,
ami keresztülfolyik, átáramlik rajtunk – gyógyíthatja-e meg a beteg és elesett testünket, személyünket?
Közeledik a Nagyhét, már a kapuban állunk: lehet, hogy lesz valaki, aki betol minket rajta.
Lehet, hogy egyedül kell elhatároznunk és döntenünk a belépésről. És lehet, hogy valaki megfogja kezünk és velünk tart.
De soha se felejtsük: az Úr Jézus kopogtat, hív és várakozik. A vőlegény érkezik…