Sokaknak, akik most ismerkednek a görögkatolikus egyházzal, nehéz lehet, hogy ne legyenek túlzottan szó szerinti szabálykövetőek és aggodalmaskodók az Eucharisztia fogadására való előkészület során. Olyan mértékben érzik magukat méltatlannak, hogy akár levertség és csüggedtség kerítheti hatalmába őket, ami oda vezet, hogy elhatárolják maguktól a lelki megújulás lehetőségét (a lelket éltető forrástól), éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségük lenne rá.
Másrészről könnyen előfordulhat, hogy a Szent Áldozás és a többi szentség hétköznapivá válik számukra, és hanyagul, könnyelműen részesülnek belőlük. A kérdés tehát az, hogy hol van az egyensúly és hogyan találhatjuk meg azt?
A görögkatolikus keresztények számára a lelki megújulásnak, azaz az újrakezdésnek és a folyamatos lelki hullámzásban való megerősödésnek kulcsfontosságú eleme a Szentáldozás, más néven az Eucharisztia. Ez a szentségek szentsége, amely során magát Krisztust fogadjuk magunkhoz. A titok oly mély, hogy nincs válasz, amely teljes mértékben kifejezhetné azt a csodát, amit Isten tett értünk.
Ezért fontos, hogy megfelelő tisztelettel és előkészülettel közelítsünk az Eucharisztiához. Az a mód, ahogy ezt a nagy titkot megközelítjük, meghatározza, hogy az áldozáshoz való járulásunk áldás lesz-e életünkben, vagy saját ítéletünkre.
Sok keresztény gyakran emlegeti, amikor a szentáldozásra kerül sor: „Ma nem vagyok méltó a szentáldozáshoz. Nem tartottam meg a böjtöt. Nem mondtam el az összes előírt imát az áldozás előtt. Vagy nem gyóntam meg.” Úgy érezzük, méltatlannak KELL, hogy legyünk, de valójában nem az imént említett okok miatt vagyunk méltatlanok.
Ha azt gondoljuk, hogy megérdemeltük vagy kiérdemeltük az Eucharisztiát, mert megtettünk vagy épp elkerültünk VALAMIT, akkor a büszkeség bűnébe estünk. Egyáltalán nem érdemeljük meg a Szent Áldozatot, és soha nem is érdemelhetjük ki. Az Eucharisztia Isten csodálatos ajándéka, a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus Teste és Vére, amely megtisztít minket bűneinktől és átitat bennünket Isten kegyelmével.
Bármilyen cselekedetet is végzünk, sosem leszünk méltók egy ilyen ajándékra. Különösen nem gondolhatjuk, hogy bizonyos ételek mellőzése vagy imák elmondása elegendő lenne ahhoz, hogy méltók legyünk az Úr Testére és Vérére.
Ne feledjük: Krisztus az, aki méltóvá tesz minket, nem mi magunkat.
Ahogy Ő mondja: „Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el” (Jn 6,37).
Gyakran két fő nézet dominál a gyónás és az Eucharisztia kapcsán:
1. Minden Eucharisztiában való részvétel előtt szükséges a gyónás.
2. A gyónás egy időszakos gyakorlat, amit bárhol végezhetünk, akár havonta egyszer vagy évente néhányszor.
Az elsővel az a probléma, hogy a gyónást egyfajta túlzottan felmagasztalt kifogásként kezeli, amit a hívők arra használnak, hogy megmagyarázzák, miért nem vesznek részt az Eucharisztiában. Sajnos ez a nézet nem ritka a keleti keresztények között sem. Azonban fontos megértenünk, hogy a szentségek célja, hogy elmélyítsék Istennel való közösségünket, nem pedig, hogy eltávolítson Tőle.
Másrészt az Egyház nem írja elő szigorúan, hogy minden egyes alkalommal, amikor valaki az Eucharisztiából kíván részesülni, gyónnia kell. Viszont, ha csak évi néhány alkalommal veszel részt a szentáldozásban, akkor a lelkiatyád helyesen tarthatja fontosnak, hogy gyakrabban gyónj. Amennyiben úgy döntesz, hogy rendszeresen kívánsz az Eucharisztiához járulni, érdemes megbeszélned a lelkiatyáddal, és együtt meghatározni a rendszeres gyónás alkalmait.
A böjtöt az Egyház lelki fegyelemként írja elő, hogy mélyítse és tudatosítsa az Eucharisztia ünneplésében való részvételünket. Sajnálatos módon, hasonlóan a gyónással kapcsolatos félreértésekhez, sok hívő „feltételként” kezeli az étkezési böjt hiányát, emiatt tartva távol magát a Kehelytől. Ez azonban egy alapvető tévedésre utal a böjt célját illetően.
A böjt nem csupán arról szól, hogy bizonyos ételeket nem fogyasztunk, vagy egyáltalán nem eszünk. A böjt egy módja annak, hogy Isten felé forduljunk, kevésbé koncentrálva a világi dolgokra. Az Egyház nem azért vezette be a böjtöt, hogy akadályként távol tartson minket Krisztustól, hanem éppen hídként, hogy elvezessen minket az Ő életében való teljes részvételhez.
TUDTAD…
…hogy álltak ezekhez a kérdésekhez az ókeresztény korban? Érdemes a következő bekezdésekkel kapcsolatban hozzáolvasni az apostoli kánonok gyűjteményének 65, 69 és 9. kánonját, mely mű (Κανόνες των Αποστόλων) egy fegyelemre vonatkozó 85 rövid szabályt tartalmazó korabeli irat. Ebből az első 50 kánon a IV. században, a maradék pedig valószínűleg az V. század végén, Szíriában jött létre.
A keleti egyház a 692-es konstantinápolyi trulloszi zsinaton fogadta el ezeket a kánonokat, mint jogforrást, míg a nyugati egyház, Gelasius pápa vezetésével, 495 körül tartott római zsinaton, hamisnak nyilvánította őket. Ennek ellenére, a gyűjtemény két kánonja bekerült IX. Gergely pápa gyűjteményébe, és a tridenti zsinat is utal rájuk (Sess. 25. c. 1. de ref.).
Az eucharisztikus böjt, azaz a szentáldozásra készítő böjt azt jelenti, hogy a hívek tartózkodnak az étkezéstől és italfogyasztástól reggeltől (a tiszta víz és orvos által előírt kötelező gyógyszeren kívül), mielőtt részesülnének az Eucharisztiában. Azonban néhány félreértés kering ezzel kapcsolatban, és vannak keresztények, akikben tévesen rögzültek a rossz gyakorlatok. Tekintsünk meg néhányat ezek közül:
Sok kereszténynél gyakorlat, hogy szerdán és pénteken azért böjtölnek, mivel úgy tervezik, hogy részt vesznek a vasárnapi Szent és Isteni Liturgián és áldozni is szeretnének. Azonban az Egyház sosem kapcsolta össze közvetlenül a szerdai és pénteki böjtölési szokást a vasárnapi Eucharisztia ünneplésével. A görögkatolikus hívek számára ez a két nap a hét folyamán hagyományosan böjti napnak számít, különösen az előírt böjti időszakok, mint például a nagyböjt idején. Az a nézet, hogy ha valaki nem tartotta a böjtöt az előző szerdán és pénteken, és ebből kifolyólag nem járulhat Szentáldozáshoz, nem tekinthető érvényes indoknak az Eucharisztiától való távolmaradásra.
Egy másik gyakran előforduló tévedés az áldozás előtti böjt kapcsán az, hogy az év során (nem csak a böjti időszakban) azt a szombati napra is kiterjesztik. Ez részben az első félreértésből fakad. Az érvelés szerint, ha szerdán és pénteken böjtölnek a vasárnapi Eucharisztia előkészületeként, akkor nem tűnik helyesnek és méltányosnak, hogy a feltámadás napját (így minden vasárnapot) megelőző szombaton ne tartsanak böjtöt. Pedig a szombat sosem volt böjti nap a keleti kereszténységben. Természetesen vannak kivételek, mint például a Nagyszombat, a böjti időszakok vagy bármely más fontos ünnep, amely szombatra esik.
Amilyen gyakran csak lehet! A keresztények az őskeresztény egyház idején mindennap részesültek az Eucharisztiában. Az Egyház annyira hitt a szentáldozás lelki erejében és szükségességében, hogy az akkori keresztények egy okból gyülekeztek össze – az Eucharisztia vétele miatt. Ők komolyan vették ezt a szokást, és ez nekünk is példaként szolgálhat. Ugyanakkor oda kell figyelnünk, hogy ne távolodjunk el az Eucharisztiától a szabályok olyan szó szerinti betartása miatt, amelyek félreérthetők és túlzottan szigorúak lehetnek.
Ha a vasárnap reggeli ébredés után megtartottad a böjtöt, helyesen közeledsz – „istenfélelemmel, hittel és szeretettel” –, és ha nincs erkölcsi vagy egyházfegyelmi indok, hogy ne tedd, akkor előre kell menned és vedd magadhoz az Eucharisztiát.
Az Eucharisztia megfelelő módon való befogadása bűneink eltörlésére szolgál, és erőt ad nekünk, hogy közelebb kerüljünk Istenhez. Ha azonban megvonjuk magunktól ezt a kegyelmet, és csak évente néhány alkalommal részesülünk benne, akkor saját magunkat tesszük ki a lelki betegségek veszélyének.
Amennyiben hajlamos vagy visszatartani magad az Eucharisztia áldásától, kérdezd meg magadtól, miért érzed úgy, hogy nem vagy méltó arra? Lehet, hogy azért, mert nem végezted el a szükséges imákat az áldozás előtt? Vagy esetleg nem gyóntál meg?
Jézus ezt mondta rá: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. De, aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.” (Jn 6,53; 55)
Légy tudatában, hogy mindezen fenti gondolatok a méltatlanság érzéséből fakadnak, mert számos esetben kudarcot vallunk és célt tévesztünk. De emlékeznünk kell arra, hogy soha nem leszünk igazán méltók, és éppen ez az oka annak, hogy folyamatosan törekedhetünk az Eucharisztia befogadására, tőle várva megtisztulásunkat.
Van valaki, aki előnyként értékeli, ha távol tartod magad a Szentáldozástól, de ez nem te vagy. Ez a valaki maga a Sátán. Minél hosszabb ideig kerülöd az Eucharisztiát, annál nagyobb hatalomra tesz szert az életed felett. Szeretnéd legyőzni a gonoszt? Akkor fogadd be Jézus Krisztust. Az Úr Teste egyszerre isteníti át az elméd és táplálja a szellemed. Gyógyítja, tisztítja, megvilágosítja és megszenteli a tested és a lelked. Segít elfordulnunk minden gonosz cselekedettől.
Pontosan akkor van a legnagyobb szükséged az Eucharisztiára, amikor a leginkább méltatlannak érzed magad. Ne engedd, hogy a Sátán ellened fordítsa jámborságodat addig a pontig, amikor az benned törvénnyé, normává válik, és megfoszt a legnagyobb ajándéktól: magától Jézus Krisztustól.
Ha tudod, hogy vasárnap igyekezni fogsz Krisztus Testét és Vérét magadhoz venni, akkor a hét folyamán kezd el fegyelmezni magad, és tégy elszánt erőfeszítéseket, hogy legyőzd szenvedélyeidet. Imádkozz és böjtölj, törekedj a bűnt kerülni, hogy felkészíthesd testedet és lelkedet Krisztus befogadására. És ha egyszer megkapod az Eucharisztiát, Krisztus megadja neked a lelki ajándékokat, hogy elhárítsd a Gonosz kísértését, amely folyamatosan harcol ellened.
Alázatban el kell ismernünk, hogy Krisztus nélkül semmit sem tehetünk. Az Ő megbocsátása és kegyelme által leszünk méltók, még ha méltatlanok is vagyunk a szentáldozásra.